Prológus - A vég kezdete...

Sziasztok! Édes titkok című egyszerű művem "bevezetés" szerüségeként teszem most fel nektek ezt a prológust, ami két és fél oldal, szerintem nem is kell ennek hosszabbnak lennie. Remélem hagytok majd nekem véleményt, örülnék neki. :D Jó olvasást! :D

Vers a Prológushoz...

 Míg Anya vagy, szeresd gyermeked,
hogy örüljön, mert van Teneked.
Ne bántsd, ha hibázik,
ha olykor vitázik.

     - Ez igazságtalanság! - ordítottam fel, az első olyan gondolatot ami, a saját kézre szabott véleményem volt. Mégis, hogy állhat elém ezzel a dologgal az anyám? Még hogy én bentlakásos iskolába költözzek az isten háta mögé? Hogy teheti ezt velem? Egyáltalán miért jutott eszébe ez az abszurd ötlet? Talán ma is sokat piált, más magyarázatot nem tudok erre a dologra.

     - Az lesz amit én mondok, kislányom. - üvölti, teljesen kikelve magából. - Elegem van az áldandó bulizgatásodból és abból, hogy éjjelenként érsz haza, holott mindig mondok neked egy adott időt amire haza kellene jönnöd. - érzem, hogy vér szökik az arcomba, az igazság zavarba ejtő volt. Anyám zöld szemébe néztem és rájöttem, igaza van. Hogy pontosan miben, az rám volt írva, a természetem miatt akar elküldeni. Nem akarja, hogy olyan legyek, mint... ő, bármilyen furcsa is kimondani... mert ő, egy alkoholista, fiatalon szülő örült. Bármennyire is furcsa, sokban ráhasonlítok.

     - Megígérem, hogy többet nem fordul elő, kérlek. Ne küldj el. - könyörgőre fogtam a dolgot, remélve, hogy evvel elérek valamit. Jasonra gondoltam és arra, hogy elszakadok tőle, a smaragdzöld szemei lebegtek előttem, és próbáltam hozzá képzelni arcának helyes vonásait. A szívem szakadt bele, mert engem csak ő érdekelt, már két éve azért élek, hogy őt lássam. Ha ő nem lenne, már rég öngyilkos lettem volna.

     - Már beszéltem az ottani igazgatóval, nincs több esély. - sziszegte felém a választ.

     - Ne, kérlek. Sajnálom, ne haragudj. - nyögtem kétségbe esetten, még mindig Jasonra gondolva. A szívem hevesebben kezdett verni, a bőröm pedig égni kezdett, fájdalmasan.

     - Pakolj be, mert holnap utazol, már mindent elintéztem és nem érdekel a könyörgésed. Könyörögtem én is épp már eleget ahhoz, hogy meghozzam ezt a döntést. - ez volt a vég szó, tudtam. Könnyeimmel küszködve, törtem magamnak utat, egyenesen a szobámig. A szekrényembe nyúltam és kivettem egy kis kést, amit mindig akkor veszek elő, amikor ideges vagyok. Kinyújtottam a karom és a puha bőrre helyeztem a pengét, majd végig húztam a karomon, közel az eremhez. Piros csík, és égő fájdalom jelezte, hogy sikerrel jártam. Mégsem mertem mélyebbre hatolni a késsel, tulajdon képen féltem a haláltól.

     Eldobtam a kést, ami koppanva találkozott a padlóval. A mutató ujjammal végig húztam a friss seben és az előzőeken is, amik egyre szebbek és szebbek lettek, de a helyük örökre megmarad. Fájt, ahogy végig simítottam újonnan szerzet vágásomon, de ez kellett.

     Szinte sokkal jobban éreztem magam, de csak szinte. Jason nélkül megfogok örülni, én ezt már tudom, érzem előre. Egy kosza ötlet miatt gyorsan leültem a gépem elé és felmentem facebookra, legnagyobb örömömre, Jason Sanderként ismert barátom is fent volt, ami tőle hatalmas teljesitmény, ugyanis nem igazán szeretett gépek közelében lenni.

Facebook Chatelés:

Blair Evans: Szijja

Jason Sander: Szia Blair! :) Pont miattad jöttem fel, ügye nem volt gond hogy velem voltál ma?

Blair Evans: Én is ugyan emiatt jöttem most fel. Anyám nevelő otthon félébe akar küldeni, fogalmam sincs hova, de biztos nem ide a közelbe.

Blair Evans: És én nem akarom ezt, könyörögtem neki, de mindhiába. :(((

Jason Sander: Neee!

Jason Sander: Az anyád hülyeséget csinál, nem tettél semmi rosszat. :S

Blair Evans: Anyám nem így gondolja, de most mennem kell, mert hallom, hogy jön. Még jelentkezem, addig is Szia.

     - Már megint a gépen lógsz? - kérdezte anyám fog csikorgatva, amikor a szobámba lépett. - Hála az égnek ez nem lesz miután elmész. Most pedig pakolj be, mert apáddal úgy döntöttünk még ma abba az iskolába mész. - azzal hátatforditott és kilépett a szobámból. Idegesen az asztalra csaptam és azt kívántam, hogy valaki öljön már meg végre.

     - Pakolj be Blair, egy óra múlva indulunk. - hallottam meg apám álmos hangját, bizonyára anyám keltette nemrég.

     Nem volt más választásom, már nincs remény, mennem kell. Ha anyám eldönt valamit, akkor annak úgy kell történnie, ahogy ő kívánja. Pakolás közben, eltanakodtam azon, hogy vajon Tessa mit fog szólni, ha holnap nem megyek iskolába. Még csak el sem köszönhettem azoktól az emberektől, akik igazán fontosak nekem. A barátaimtól, a szerelmemtől, aki sosem volt az enyém, mégis kötődik hozzám, érzelmileg.

     Egy új életben vajon mi vár rám. Talán ez A vég kezdete... ami annyit jelent, hogy itt van valaminek a vége, és egy új dolognak a kezdete. Csak még azt nem tudom pontosan melyikkel lennék igazán boldog. Bár az mindegy is, hogy hol vagyok, csak Jason velem legyen. Persze tudom, hogy ez olyan kívánság ami sosem teljesülhet, ugyanis Jason csak baráti érzelmeket táplál irántam, amivel nincs is gond. Én megelégszem ennyivel is.

Ekkor még azt hittem Tessán és Jasonon kívül nincs élet, de hamar rájöttem, hogy nagyot tévedtem...